1.nap - Fehérvár

Június 26. Péntek, 02:34
Rebekáék háza

Szemeim kipattantak és hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Hunyorogva, kezemmel kutakodva az éjjeli szekrényemen próbáltam megtalálni visító telefonomat, de miután rájöttem, hogy nincs röntgen szemem - az az a szemhéjamon sem látok át - letettem a szuperhős tettről, és egyszerűen kinyitottam a szemem, a telefonom viszont így sem találtam, így hát kénytelen voltam feltápászkodni az ágyamról, és az asztalomhoz sétálva felkapcsolni az olvasólámpán, ugyanis addigra már a készülék is elhallgatott így még a villogásból sem tudtam volna megmondani, hová rakhattam az este, mikor lefeküdtem aludni. Egy darabig keresgéltem, de aztán rádöbbentem, hogy mennyi az idő, aztán pedig átgondoltam, hogy valószínűleg csak álmodtam az egész akciómat, úgy döntöttem felhagyok a kereséssel és egyszerűen visszafekszem aludni, de ekkor a telefonom újra megszólalt, így a hang forrását követve nyúltam be a párnám alá. Naná, hogy oda tettem...
- Igen? - vettem fel a telefont anélkül, hogy megnéztem volna ki is a hívó.
- Rebi! Gyere le és engedj be. - hallottam meg a halk suttogást, mire összehúzott szemöldökkel, de megindultam a bejárati ajtó irányába. A kulcsot halkan elfordítottam a zárban, majd miután rájövök, hogy a telefont még mindig a fülemhez szorítom, leteszem a cipős szekrény tetejére, és kinyitom az ajtót legjobb barátnőmnek.
- Mit keresel itt ilyenkor? - néztem rá totál értetlen fejjel, mire ő halkan felnevetett, majd berángatva maga után nem éppen kis táskáját mindenféle magyarázat nélkül megindult a szobám irányába, és pedig mivel nem tehettem semmit, sóhajtva visszazártam az ajtót és elindultam barátnőm után.
- Mit csinálsz itt ilyenkor? Zoé, hajnali háromnegyed három van.
- Bocsánat, de nem tudtam aludni, és gondoltam téged úgy sem zavarlak. - vonta meg a vállát miközben lehuppant az ágyamra.
- Azt se tudják, hogy eljöttél?
- Nem. - nézett rám sunyi mosollyal, én pedig nem bírtam ki és elnevettem magam.
- Sosem változol. - ráztam meg fejemet, majd én is bedőltem mellé az ágyba - Aludhatok?
- Csak nyugodtan. - nyomott egy puszit az arcomra, majd fel rakva fülére a fejhallgatót rázni kezdte a fejét, én pedig úgy döntöttem inkább kialszom magam, mert reggel biztosan nem tudok majd felébredni.

07:30

- Nyomd már ki azt a szart, aludni akarok. - húzta fejére barátnőm a párnát, én pedig nevetve rácsaptam egyet.
- Nem, nem. Aki végig virrasztja az éjszakát, annak reggel is fel kell tudnia kelni. Gyerünk! - rántottam le fejéről párnámat, de mivel meg sem moccant más eszközökhöz kellett folyamodnom, így nemes egyszerűséggel megragadtam a lábát és lerántottam az ágyról.
- Te hülye ez fájt!
- Nem érdekel! Kezdj el készülődni, mert nem fogunk kiérni az állomásra. - mutattam rá fenyegetően, majd otthagyva hátát fájlaló barátnőmet bementem a fürdőbe és készülődni kezdtem. Gyorsan lezuhanyoztam, majd félig-meddig még vizes, csípőmig érő, fekete hajamat egyszerűen lófarokba kötöttem, és miután áttanulmányoztam az arcomat úgy döntöttem nem sminkelem ki magam, csak egy kis korrektort vittem fel a szemeim alá, és már kész is voltam.
- Mehetsz. - intettem Zoénak, aki elsprintelve mellettem a fürdőbe sietett és készülődni kezdett.
Az asztalomhoz sétálva felvettem a még tegnap kikészített ruháimat ( egy egyszerű farmer rövidnadrág és a kedvenc fekete Ramones feliratú haspólóm, amit az újonnan beszerzett fekete Vansommal egészítettem ki), majd tudva, hogy barátnőm úgyis utánam jön a konyhába indultam valami reggeli szerűséget keresve.
- Hé, meg sem vártál?
- Minek? Úgyis azt csinálsz amit akarsz. - vontam meg vállaim, miközben még egy nagy kanál müzlit nyomtam a számba.
- Oké. - vonta meg ő is vállait, és a hűtőhöz sétálva kivette a tejet és még vagy háromféle gyümölcsöt, majd a szekrényhez sétálva kiszedte a zabkását, és mindenféle szégyenlősség nélkül elkészítette magának.
Miután befejeztük a reggelit és összepakoltunk magunk után, megmostuk a fogunkat, majd összeszedve a még hiányzó cuccainkat - telefon, napszemüveg, fülhallgató, iratok - végre elindulhattunk a pályaudvarra. Kevesebb mint 5 perce lehettünk úton, mikor megszólalt a telefonom, így kénytelen voltam megállni és ledobni a táskámat a vállamról, hogy ki tudjam szedni a zsebemből a készüléket. A képernyőre pillantva láttam, hogy Ákos neve villog a képernyőn, így mosolyogva húztam el a hívás fogadását jelző gombot.
- Mondjad.
- Hol vagytok?
- 10 perc és ott vagyunk.
- Oké, itt várunk titeket.

08:40
Székesfehérvár, Vasútállomás

- Hát te meg hogy nézel ki? - nézett Ákos összehúzott szemekkel barátnőmre.
- Mér, hogy nézek ki?
- Mint aki nem aludt az éjszaka.
- Ennyire látszik? - fordult felém totál kétségbeesett arccal.
- Nem. - simítottam végig a kezén mosolyogva, és mikor elfordult mérges pillantást vetettem Ákosra, aki csak maga elé tartott kézzel hátrált pár lépést Jojóhoz és vele kezdett beszélgetni.
Megvártuk még Kolos megveszi a jegyeinket, majd egy csordaként vonultunk át a megfelelő szerelvényhez, ahonnan a vonatunk indult.
- Oké, szóval figyu egy kicsit. - hallottam meg Kolos hangját aki ezzel odacsődítve maga köré kis csapatunkat magyarázni kezdett - Szóval Maci, Alex és Papa kocsival már tegnap levitték a nyaralóhoz a cuccokat, így nektek már semmit sem kell csinálnotok mert minden el van intézve. A végállomásnál Papa fog minket várni, hogy még véletlenül se keveredjünk el, és mindenki a házban kössön ki, ne pedig valami totál elhagyatott helyen, rosszabb esetben napszúrással egybekötve.
- Várj, azt mondta Alex? - fordultam Zoé felé idegesen, mire ő egy aprót bólintva elhúzta a száját.
- Ne haragudj, hogy nem szóltam, de féltem, hogy akkor nem jönnél.
- Mi van? - kaptam fel a vizet egy pillanat alatt.
- Kérlek ne légy rám mérges tudod, hogy azt nem bírnám elviselni. Megígérem, hogy még csak egymás közelében sem kell majd lennetek. Ő ellesz magában te pedig velem. Kérlek! - nézett rám kiskutya szemekkel, és rájöttem, hogy egy ilyen hülyeség miatt valóban nem szabad vele összevesznem.
- Rendben. - sóhajtottam egy hatalmasat, mire ő hatalmas lendülettel rám ugrott ezzel majdnem felborítva mindkettőnket. A fiúk egy darabig furcsán néztek, de aztán úgy döntöttek, hogy betudják a dolgot valami csajos dolognak, így elfordulva tőlünk tovább hülyéskedtek egymással. Ó, és mielőtt elfelejteném! Alex, Zoé bátyja és az én ex pasim. Igen, tudom tudom! Inkább én sem mondok semmit...

0.nap

Június 25. Csütörtök, 20:13
Rebekáék háza

- Rebeka utoljára szólok! Légyszives gyere le és vacsorázz meg, ha már velünk nem voltál hajlandó. - anyám kissé idegesen lépett be szobám ajtaján, és bár tudtam, hogy igaza volt - mert délután 5 óta körülbelül 14-szer szólt - én továbbra sem rá figyeltem, hanem a szekrényem előtt térdelve, félig a bútorból kilógva szenvedtem a kedvenc pólómat keresve.
- Rebeka!

- Egy pillanat! - mutattam fel mutató ujjam kitekert kézzel, és mikor végre megpillantottam azt amit már olyan régóta kerestem, hangos örömujjongással kaptam kezeim közé és csúsztam hátra a szekrénytől.
- Figyelnél rám végre? - szólított meg újra anya, én pedig végre boldogsággal teli arccal fordulhattam felé.
- Persze, mond. - mosolyogtam kedvesen.
- Azt mondtam, hogy gyere le vacsorázni, ha már velem és apáddal nem voltál hajlandó. - ismételte el a ma már valószínűleg kötőmondatává vált kérését.
- Ó, persze jövök. - pattantam fel a földről, imádott pólómat az ágyra hajítva.
- Végre! - lendítette meg két kezét az ég felé anya, én pedig egy hatalmas puszi kíséretében az arcára haladtam el mellette.
A konyhába leérve apát a pultnál találtam, amint éppen a laptopja előtt ülve, szanaszét szórt papírokkal próbál valami számomra igen bonyolultat kiszámolni, úgyhogy miután egy pillantást vetettem a dologra, inkább úgy döntöttem nem törődöm vele, mert a végén még apa helyett is belezavarodok, az pedig csak felesleges fejfájáshoz vezetne, így csak egy apró puszit nyomtam a fejére, majd tovább haladva megkerültem a pultot és lehuppantam a vele szemben eső helyre.
- Anyád végre hatott rád? - érdeklődött a képernyőről fel sem pillantva.
- Igen. - bólogattam mosolyogva - Egész nap pakoltam, és észre sem vettem, hogy így elment az idő.
- Nem csak az időt nem vetted észre. - vigyorodott el apa, majd épp csak egy pillanatra fel nézett az őrülten vigyorgó lányára.
- Így van! - lépett be anyám hirtelen a konyhába - Egész nap hozzád sem lehetett szólni. Komolyan olyan voltál mint aki egyszerre megsüketült és megvakult.
- Sajnálom, de nagyon belemerültem a készülődésbe. - vontam vállat negédes mosollyal az arcomon.
- Hát persze, - bólogatott, és végre nyugodtan vettem észre, hogy ő is kezdett megenyhülni - érthető a viselkedésed.
- Köszönöm. - mosolyogtam továbbra is boldogan, majd a villámat felvéve belekezdtem a vacsorámba, és közben azon tűnődtem, hogy a következő három napban le tudom-e egyel talán mosni magamról ezt a boldogságot. Nem, nem hiszem...