0.nap

Június 25. Csütörtök, 20:13
Rebekáék háza

- Rebeka utoljára szólok! Légyszives gyere le és vacsorázz meg, ha már velünk nem voltál hajlandó. - anyám kissé idegesen lépett be szobám ajtaján, és bár tudtam, hogy igaza volt - mert délután 5 óta körülbelül 14-szer szólt - én továbbra sem rá figyeltem, hanem a szekrényem előtt térdelve, félig a bútorból kilógva szenvedtem a kedvenc pólómat keresve.
- Rebeka!

- Egy pillanat! - mutattam fel mutató ujjam kitekert kézzel, és mikor végre megpillantottam azt amit már olyan régóta kerestem, hangos örömujjongással kaptam kezeim közé és csúsztam hátra a szekrénytől.
- Figyelnél rám végre? - szólított meg újra anya, én pedig végre boldogsággal teli arccal fordulhattam felé.
- Persze, mond. - mosolyogtam kedvesen.
- Azt mondtam, hogy gyere le vacsorázni, ha már velem és apáddal nem voltál hajlandó. - ismételte el a ma már valószínűleg kötőmondatává vált kérését.
- Ó, persze jövök. - pattantam fel a földről, imádott pólómat az ágyra hajítva.
- Végre! - lendítette meg két kezét az ég felé anya, én pedig egy hatalmas puszi kíséretében az arcára haladtam el mellette.
A konyhába leérve apát a pultnál találtam, amint éppen a laptopja előtt ülve, szanaszét szórt papírokkal próbál valami számomra igen bonyolultat kiszámolni, úgyhogy miután egy pillantást vetettem a dologra, inkább úgy döntöttem nem törődöm vele, mert a végén még apa helyett is belezavarodok, az pedig csak felesleges fejfájáshoz vezetne, így csak egy apró puszit nyomtam a fejére, majd tovább haladva megkerültem a pultot és lehuppantam a vele szemben eső helyre.
- Anyád végre hatott rád? - érdeklődött a képernyőről fel sem pillantva.
- Igen. - bólogattam mosolyogva - Egész nap pakoltam, és észre sem vettem, hogy így elment az idő.
- Nem csak az időt nem vetted észre. - vigyorodott el apa, majd épp csak egy pillanatra fel nézett az őrülten vigyorgó lányára.
- Így van! - lépett be anyám hirtelen a konyhába - Egész nap hozzád sem lehetett szólni. Komolyan olyan voltál mint aki egyszerre megsüketült és megvakult.
- Sajnálom, de nagyon belemerültem a készülődésbe. - vontam vállat negédes mosollyal az arcomon.
- Hát persze, - bólogatott, és végre nyugodtan vettem észre, hogy ő is kezdett megenyhülni - érthető a viselkedésed.
- Köszönöm. - mosolyogtam továbbra is boldogan, majd a villámat felvéve belekezdtem a vacsorámba, és közben azon tűnődtem, hogy a következő három napban le tudom-e egyel talán mosni magamról ezt a boldogságot. Nem, nem hiszem...